Természetjárók clubja

Az erdeifenyő (Pinus sylvestris) a Pinus (fenyő vagy hosszútűs fenyő) nemzetségbe tartozó faj, az egyik legellenállóbb és legigénytelenebb fenyő.

Származása, elterjedése [szerkesztés]

Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi (Holarktikus) flórabirodalombanhonos. A fenyő nemzetség legelterjedtebb faja: Spanyolországtól Kelet-Szibériáig több mint egymillió km²-en nő. Az eurázsiai–boreális flóraterület három domináns fenyőjének egyike (a luc és a vörösfenyő mellett).

A feltehetően Kelet-Ázsiából származó faj már a földtörténeti harmadkorbanmeghódította Európát. Elterjedési területe a jégkorszakban a felmelegedések és lehűlések hatására többször is jelentősen eltolódott észak-déli irányban. Déli határvidéke mára erősen feldarabolódott.

Nem őshonos, ám értékes, védett fajokban gazdag erdeifenyvesek találhatóak aDélnyugat-Dunántúlon (Praeilliricum flóravidék) savanyú talajon.

Megjelenése [szerkesztés]

Kedvező körülmények között 20–35 m magasra növő, egyenes törzsű fa. Ágai örvökben nőnek, a fiatal példányok életkora ezért az örvek számából könnyen megállapítható. Kérge a talajhoz közel vastag, mélyen barázdált, színe szürkésbarna, a fa magasabb részein vékonyabb, vöröses, esetenként narancsos. Az idős példányok kérge nagy lapos táblákra repedezik.

A korona fiatalon kúpos, majd később ellaposodik, ernyőszerűvé válik.

Tűlevelei kettesével nőnek a törpehajtásokon, tövüket közös hártya burkolja. Sűrű, kemény, 5–7 centiméteres legtöbbször jól láthatóan csavarodott leveleinek keresztmetszete félhold alakú, kissé lapos. A kékeszöld levelek csúcsa hegyes, a szélük fűrészes.

Virágzata toboz. A porzós sárga, a termős fiatalon zöld, majd ahogy a tobozpikkelyek elfásodnak, fokozatosan megbarnul. Alakja tojásdad, 2,5–7 cm hosszú, 3,5 cm széles. Magjai szárnyasak, sok sziklevéllel csíráznak.

Életmódja, élőhelye [szerkesztés]

Az eurázsiai–boreális flóraterületen klimaxfaj, attól délre alárendelt szerepet játszik. A kavicsos és a homokos talajon épp úgy megél, mint a tőzeglápokban, a sziklás hegyoldalakon, meredek folyópartokon és más szélsőséges élőhelyeken. A direkt napfényt vagy a félárnyékot kedveli. Fagytűrő, a szárazságot és a magas talajvizet, a közepes levegő- és/vagy talajszennyezést egyaránt elviseli. Magról szaporítható. Lassan bomló, gyantás tűlevelei vastag avarrétegben gyűlnek össze alatta. A levelek (törpehajtások) néhány évig az ágakon maradnak:

• sík vidéken ez általában 3–6 esztendő,
• a magashegységekben akár 13 év is lehet,
• mostoha körülmények között (például Veszprém megyében) csak 2-3 év.[1]

Viszonylag gyorsan nő; a 100 éves egyedek törzse jó termőhelyen 30–35 méter, kivételes esetekben akár 48 méter magas is lehet, átmérője elérheti a 1,5 métert. Négyszáz–ötszáz éves koráig is elélhet.

Az utolsó eljegesedés idején hazánk nagy részét erdeifenyvesek borították, ám az azt követő felmelegedésben különböző lombos fajok (például bükk és tölgyek) lassan északra, illetve a magasabb hegyekre szorították őket. Ma őshonos erdeifenyveseket csak meszes talajon, a Zalai-dombság északi részén, a Kőszegi-hegységben Velemtérségében, valamint Fenyőfő és Bakonyszentlászló között találhatunk (homoki erdeifenyves — Festuco vaginatae – Pinetum sylvestris). Kis kiterjedésük és rossz megújuló képességük miatt veszélyeztetett társulások.

Fentieknek megfelelően Magyarországon egyaránt megtalálhatók

• a mészkedvelő (Erico–Pinetea):
  • Kőszegi-hegység: kelet-alpi erdeifenyves (Chamaebuxo–Pinetum erdőtársulás),
  • zalai erdeifenyves (Lino flavae – Pinetum erdőtársulás) és
• a mészkerülő tű- és lomblevelű elegyes erdőkben (Pino–Quercetalia erdőtársulás).

Pionír fafaj, amely igen kedvezőtlen körülmények között is megélni, de más fás növények könnyen kiszorítják a jobb termőhelyekről, ezért erdőt csak a más fafajok számára már túlságosan kedvezőtlen területeken – jellemzően a tajgán – alkot. Mivel a száraz, sekély talajú területeken is megél, ezért az akác és a feketefenyő mellett nagy szerepe volt a 19-20. század fordulóján kezdett alföldi homokfásításban azokon a területeken, ahol az erdőirtások és a mocsarak lecsapolása miatt a talaj elvékonyodott vagy teljesen eltűnt.

A vizes termőhelyeken nem nő. Az erősen szennyezett levegőt rosszul tűri; az ipari körzetekben állományai pusztulnak. Ennek tünetei:

• koronaritkulás,
• tőhullás,
• nekrotikus foltok a tűleveleken.

A 19. század vége óta értékes bútorfája miatt is ültetik. Mára Magyarország legelterjedtebb fenyőfajává vált: 2006-ban 131 000 hektáron nőtt — az a fenyőerdők 60%-, összes erdőterületünk 7%-a.

Legidősebb magyarországi példányai a Fenyőfőnél található, 220 éves „iszonyatos fák”. Legmagasabb nyilvántartott hazai példánya aSomogy megyei Kaposgyarmaton álló, 33 m magas „Balla-fenyő”. A legnagyobb törzskörmérettel (345 cm) egy, az alcsútdobozi arborétumban álló példány büszkélkedhet.

Társulásai Majer szerint [szerkesztés]

A Majer-féle erdőtipológiai rendszer szerint társulásait az alábbi csoportokba oszthatjuk be: 1. acidofil erdőtársulások:

• mészkerülő erdeifenyves (Vaccino–Pinetum),
• fenyőelegyes tölgyes (Pino–Quercetum roboris)

2. bazofil erdőtársulások:

• homoki erdeifenyves (Festuco–Pinetum)
• sziklai erdeifenyves (Cytiso–Pinetum)

3. savanyú és meszes talajon is él:

• kultúr erdeifenyves (Pinetum sylvestris cultum)

Felhasználása [szerkesztés]

A leveleiből kivont illóolaj antiszeptikus; különösen jó hatással van a légutakra. Emésztőszervi panaszokra is adják.

Fáját „borovi fenyő” néven a bútoriparban és a papíriparban hasznosítják. Mivel fája nagyon gyantás, tehát nagyon tartós is, ami a legértékesebb fenyő faanyaggá teszi. Alakját átnedvesedve és kiszáradva is jól tartja. Karácsonyfaként Magyarországon nem igazán terjedt el; gyantája időnként csöpög.

Lecsapolt gyantáját többféle célra is hasznosítják (amint ez a répafenyő cikkben olvasható).

Alfajok, változatok [szerkesztés]

Mivel igen nagy területen fordul elő, és elterjedési területének déli határa nem összefüggő, számos kisebb-nagyobb mértékben különböző változatát írták le. Pravdin (1964) az alábbi „alfajokat” különbözteti meg:

• ssp. sylvestris L.: gyakorlatilag a teljes európai área területén, a 62° szélességtől délre,
• ssp. hamata Fomin: izolált előfordulások a Krím-félszigeten és a Kaukázusban,
• ssp. lapponica Fries.: az európai área 62° szélességtől északra fekvő részén,
• ssp. sibírica Ledeb.: Ázsiában az 52° szélességtől északra,
• ssp. kulundensis Sukachev: a belső-ázsiai sztyeppek szegélyein, az 52° szélességtől délre.

Kertészetileg fontosabb fajták a

• Watereri – alacsony növésű, tömött gömbkoronájú fa,
• Fastigiata – gyorsan növő, oszlopos változat,
• Aurea – koronája télen besárgul,
• és a Repens – kúszó.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat